Ilyen vagyok, amikor gyors vagyok
Felületes és türelmetlen: az egyik magam számára is legbosszantóbb érzés, amikor „gyors üzemmódban működöm”, hogy nem érdekel a dolgok mélye. Nem érdekel miért vagy hogyan, csak LEGYEN. Méghozzá most. (nevetek) Visszamegyek egy a valóságban talán nem is létező kislányhoz, aki duzzogva, keresztbe tett kézzel sikítozik, hogy „mi lesz már”. Maga a jelenet, de a jelenetet kiváltó érzés is az irritáció, idegesség, feszültség. Mint egy saját farkába harapó, magát hergelő kígyó.
Érzéketlenebb: Ez bizony fizikailag is igaz. Rohanok a lakásba, belerohanok az asztalba, a falnak megyek, beverem a kezem. Mikor érzékelem, hogy ez történt? Éjszaka, amikor a kádban fekszem és fájnak a lila foltok.
Önzőbb, kevésbé empatikus: Az érzéketlenség magányossá tevő része, hogy beszűkül a látóköröm. Ez egy furán fókuszált mód, amiben egyébként körültekintést nem igénylő feladatokat jó csinálni, de emberekkel interakcióba kerülni olyan, mintha ezer késsel a bőrödre erősítve ölelhetnéd őket. A gyorsaság önzővé tesz.
Ha megfordítjuk egy kicsit a kamerát és belenézünk a közösségi média oldalak működésébe és abba, hogy mennyire is vagyunk képesek empatikusak lenni, maradni – és őszintén magunkba nézünk – , akkor észre vehetjük, hogy a feedben gyorsan feltűnő és eltűnő posztok, sztorik, reel-ek TikTok videók mellé nehéz bármilyen mély érzést vagy valódi empátiát betölteni. Egyszerűen nincs rá idő. Különben is ki miatt vagy fent a közösségi oldalon? Talán a barátodat jöttél támogatni? Nem. Magad miatt vagy fent. Sose értékeljük alá, hogy mi a valódi indíttatása mindenkinek a közösségi média oldalakon.
Darálógép: hihetetlen hatékony tudok lenni az igazán jelentéktelen vagy maximum 5 percet igénylő teendőkben. Érdekes módon amikor felgyorsulok, akár nap közben – azon veszem észre magam, hogy előre sorakoznak azok a dolgok, amiket valószínűleg már elég régóta halogatok, holott villámgyorsan megoldhatóak. Válasz egy emailre, kivinni a szemetet, meglocsolni a virágokat, stb. Fura módon arra is rájöttem, hogy amikor „lassú” módban akartam ezeket a feladatokat megcsinálni túlságosan jelentőségteljesnek ítéltem őket. Túl súlyosak, komolyak, jelentősnek tűntek. Érdekes módon ezeknek az egyébként nem jelentőségteljes teendőknek vagy épp az elkerüléseknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam. Bezzeg a daráló üzemmódban ilyen érzések nincsenek. Mindez Mel Robbins 5 másodperces szabályát idézi fel bennem. Aminek az a lényege, hogy beelőződ az elméd és akcióba lendülsz mielőtt agyalni/érezni kezdhetnél.
Fáradtság és betegség: januárba éppen csak meggyógyulva érkeztem. Január 16-22 között őrült hetem volt. Minden este hajnali 1:00 körül feküdtem, dolgoztunk, konferencián voltunk vagy épp egy társasjátékos helyen ültünk 10 játékkal ismerkedve, hogy mehessünk egy kedves barát-párunkkal játékot tanítani 2 nappal később; aztán szombaton vizsgáztam. A tanulást minden szünetbe igyekeztem beleszuszakolni. A sűrű napok miatt kimaradt a napi olvasás, felborult a megszokott reggeli és a megszokás alatt lévő esti rutinom. Vasárnap lebetegedtem.
A betegség és a kimerültség akkor üti meg nálam a „kiakadt a sebességmérő” szintet, amikor azon kapom magam, hogy bezárkózom a wc-be LinkinParkot üvöltetek, zokogok és szeretném magamat lehúzni. Mindent lemondok és szívem szerint nem is kezdenék már semmibe egész életembe bele. Elképzelem, hogy elmegyek dolgozni valami olyan helyre, ami maradék lelket is kiszívja belőlem és azt hiszem, na majd az egyszerűbb és könnyebb lesz.
Aztán amikor elmúlik a világvége rájövök, hogy az egyetlen dolog, ami „nem működik” az-az, ha túlhajtom magam. 90-nél nekem lassítani kell különben túlpörög a motor és bummm… A nehéz ebben az, hogy amikor gyorsan élek, sokszor nem veszem észre, sőt hajlamos vagyok azt mondani magamnak: bírom még, én ilyen kis pörgős vagyok, ez a normális tempó a világban és ha bírom, miért ne így csinálnám?
Ilyen vagyok, amikor lassítok
Tudatosabb: amikor lassítok, egyszerűen van időm, energiám arra fókuszálni, hogy miért történik valami. Terápián például nem lehet sietni. Amikor „lassú vagyok”, akkor mély is. A dolgok színe élénkebb, az illatokat is jobban érzem. Mindezt persze a jelenlét adja. Az érzékszerveim nem válnak hatékonyabbá, egyszerűen a vezérlő egységben nagyobb teret kapnak.
Mély, fókuszált: Az olyan típusú feladatok, ahol figyelni, értelmezni vagy uram bocsá gondolkodni szükséges egyszerűen nem lehet akkor amikor négy felé húzzák a paripák az agyad. Nekem legalábbis nem megy és gyűlölöm, amikor valaki ezt akarja. A reklámszakmában például nagyon sokszor van az ember olyan helyzetbe belekényszerítve, hogy egy meeting kellős közepén találjon ki egy olyan ötletet, ami mindent visz. Nos, hadd mondjam meg, hogy ezek az ötleteket általában a meetinget követő 2 ötlet magasan veri. Akkor meg minek erőltetjük?
A fókuszált munka precízebbé is tesz. Ha van időd – és ki is használod, nem rohansz előre -, átnézni, letesztelni, többször átpásztázni a saját munkád. Erre főleg akkor van szükség, ha egyedül dolgozol és fontos számodra a precizitás.
Türelmes, nyugodt és hálás: Hogy melyik van előbb a lassítás vagy a türelem? Jó kérdés. A kettő kéz-a-kézben jár. Ha türelemmel fordulsz például a kotyogóban készülő kávé felé; a lámpát sem sürgeted akkor elemi szinten érted, hogy a dolgoknak meg van a fizikai, kémiai, természeti rendje. Ebben az elfogadásban van egyfajta hála is. Mint a hullámzás gyakran veszem észre magamon, hogy a türelem mentén, megnyugszom, elfogadom a helyzetet és hirtelen hálát érzek. Az elfogadással együtt érkezik a hála, ami egy hajszállnyira van a boldogságtól.
Empatikus, csapatjátékos: Nekem nem jön alapból, hogy másokkal együtt dolgozzam. Egyke gyerek vagyok és nem kötődöm biztonságosan – ebből kiindulva egészen tarka belső indulatok, kétségek és vágyak tarkítják a lelkemet, amikor társas kapcsolódásokról van szó. Senki ne lepődjön meg, hogy ha Instagramon lettünk jóba, akkor „helló rokonlélek” nekünk ez a biztonságos. Se túl távol, se túl közel. Azonban az online térből kilépve van egy csomó ember, ügyfél, barát, rokon akikkel együttlétezünk és bizony nekem lassúnak kell lennem, hogy ez menjen. Ahhoz, hogy más is mellém férjen ezen az izgalmas hullámvasúton le kell lassítanom a légzésem, odafordulni és elmerülni a másikban.
Jobb kedvű, nyitott: Majdnem egy hónapon keresztül figyeltem és listáztam a tempóm és a hangulatom. A sajátos kis kutatásom eredménye, hogy amikor gyors vagyok kb. extra lelkes, motivált és irritált, feszült vagyok; amikor azonban kényelmes vagy épp lassú módban haladhatok át a napomon jobb a kedvem, többet nevetek, szórakozunk és sokkal nyitottabb vagyok. Elérem a dolgokat és a dolgok elérnek engem.
Mikor vagyok kreatív?
A kreativitás hőn becsült tulajdonságom, amire mind a magán, mind az üzleti életemben számítok. Alapvetően azt feltételeztem, hogy lassú módban vagyok kreatívabb. A saját tapasztalatom alapján az igazi inspiráló kreativitás a levegővételekben születik. A gyorsításból visszaváltás, vagy épp a lassú menetközben hirtelen gázra taposásból jönnek a szikrák. Ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani ahogy a tábortűznél élve néha rádobsz a tűzre és felpattan a szikra. Ahhoz, hogy lásd a szikrát nyugodtan és jelen kell lenned, de a fa nélkül a tűz kialszik. Mindkettőre szükség van.