Március 8. – Toxikus vagy inspiráló?
Női alakok és ideálok a közösségi médiában
A nőnap eredeti üzenete a nők jogairól, egyenlőségéről és társadalmi szerepvállalásáról szólt. Ma viszont gyakran kettősség veszi körül ezt a napot: ünneplés vagy kirakat? Valódi inspiráció vagy felszínes elvárások?
A női ideálok mindig is tükrözték az adott korszak társadalmi normáit, de az évszázadok során az irigyelt nők és a hétköznapi társadalom közötti szakadék egyre mélyült. Nézzük meg hogyan formálódott a „női eszmény” a történelem során, és milyen hatása van ma a közösségi médiára.
A szépség és hatalom kapcsolata a középkorban
A középkorban a női ideál szorosan összefonódott az erénnyel és a vallási szerepekkel. A szentek, Mária-kultusz és az arisztokrata hölgyek finom, visszafogott szépsége volt az elérendő eszmény. A hétköznapi nők többsége azonban nem rendelkezett sem hatalommal, sem a szépség idealizált verziójával – így a kettő közötti szakadék megvolt, de még nem volt látványos, hiszen keveseknek volt lehetőségük nyilvánosan megmutatni magukat.
Az irigyelt nők:
- Királynék és nemesi hölgyek (pl. Eleonóra, Aquitániai)
- Szűz Mária mint idealizált női alak
- Udvari múzsák és költők által magasztalt nők
A valóság:
- A középkori nők 90%-a dolgozott és viselte a háztartás és a gyermeknevelés terheit.
A szépség itt még erény volt, nem termék, és az „influenszerség” az udvari költők és festők dicséretében nyilvánult meg.
Reneszánsztól a 19. századig – A művészeti eszmény és az „elérhetetlen” nők
A reneszánsz és a barokk korszakban a festészet és a művészetek a szépség idealizálásának eszközeivé váltak. A női test szépségét – mint Botticelli Vénusza – magasztalták, de ez elérhetetlen álom maradt a hétköznapi nők számára.
A 19. századra a női ideál kettéválik:
- Az angyali háziasszony: A viktoriánus erkölcs a nőt otthonülő, gondoskodó lényként határozza meg.
- A végzet asszonya: A művészetek és irodalom femme fatale-alakjai (pl. Madame Bovary) azt mutatják, milyen veszélyes lehet egy nő, ha túllépi a társadalmi normákat.
Az irigyelt női figurák ekkor még „ikonok” voltak – azaz távoli, idealizált alakok, akikkel az emberek nem azonosulhattak.
A 20. század – A Hollywood-effektus és az első celeb-kultusz
A tömegmédia megjelenésével a női ideálok már nemcsak a festményeken és szobrokon éltek tovább, hanem a filmvásznon és magazinokban is. A szakadék mélyül:
- A szépség standardizálása: Marilyn Monroe, Audrey Hepburn és a tökéletesre retusált címlaplányok új etalonokat hoznak létre.
- A média hatalma: A hétköznapi nők elkezdik összehasonlítani magukat a sztárokkal, akiket most már mindenki ismer.
- A fogyasztás megjelenése: A szépségipar és a divatóriások rájönnek, hogy a női önbizalomhiány üzleti lehetőség.
A hollywoodi korszak megteremtette a „mindenki előtt ott a lehetőség” mítoszát – de a valóságban kevesek számára volt elérhető a csillogás.
A közösségi média – Mindenki lehet „ikon”?
A digitális korszakban az Instagram, TikTok és YouTube új szintre emelte az irigyelt nők és a hétköznapi társadalom közötti szakadékot. Miért?
Az elérhetőség illúziója: Ma már nemcsak a hírességek állhatnak reflektorfényben, hanem bárki, akinek van okostelefonja és jó algoritmusismerete.
A filterek és a valóság torzulása: Soha nem volt ennyire könnyű „tökéletessé” tenni egy arcot vagy egy életstílust, miközben a valóság ettől egyre távolabb kerül. Az influenszer paradoxon: Az emberek követni akarnak egy inspiráló, tökéletes embert – de amikor valaki túl tökéletessé válik, már kevésbé hiteles. Önreprezentációs lehetőségek: Az alulreprezentált csoportok (pl. plus-size, idősebb nők, LGBTQ+) is egyre több teret kapnak, bár ez a trend még mindig nem dominál.
Toxikus vagy inspiráló?
A közösségi média nem önmagában jó vagy rossz, de a női ideálok alakulásában egyszerre szolgálhat felszabadító és káros eszközként.
Toxikus hatások:
- Egyre irreálisabbá váló szépségideálok (AI-modellek, túlzott szerkesztés).
- A „girlboss” nyomás, amely elvárja, hogy egy nő egyszerre legyen gyönyörű, sikeres, karrierista és gondoskodó anya.
- „Elfogyasztható nők” koncepciója – ha valaki nem trendi, gyorsan lecserélhető.
Inspiráló lehetőségek:
- Az önazonosság és sokféleség felértékelődése.
- A női közösségek megerősödése (pl. testpozitív influenszerek, aktivisták).
- Alternatív női narratívák – nem mindenki akar „tökéletes” lenni.
A nőiesség saját definíciói – valódi szabadság vagy belső ellentmondás?
Sokan éljük meg úgy, hogy a nő, a nőiesség és a női szerepek mindig is a férfiakhoz viszonyítva lettek meghatározva. A patriarchális társadalmak keretein belül a női identitás sokáig azt jelentette, amit a férfiak láttak és elvártak: a gondoskodó feleséget, a kívánatos múzsát, a tiszta és erkölcsös anyát vagy éppen az elérhetetlen végzet asszonyát. Ezek az archetípusok nem feltétlenül tűntek el, de a közösségi média és a feminizmus egyre nagyobb teret adott a nőknek, hogy saját maguk határozzák meg, kik is ők.
De vajon ezek az új meghatározások valóban függetlenek a régi rendszertől, vagy csak annak egy belső ellentmondásokkal teli, lázadó verziói?
A női önmeghatározás új formái
A közösségi média elhozta az önreprezentáció korát, ahol a nők maguk építhetik fel az identitásukat, függetlenül a tradicionális normáktól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen kiszabadultunk az évszázados keretekből. Sőt, sok új definíció éppen abból fakad, hogy a múlt normái ellen akar lázadni – így tulajdonképpen továbbra is azokra reagál.
A független és sikeres nő – valódi szabadság vagy új nyomás?
A modern feminista diskurzus egyik kulcseleme a gazdasági és szakmai függetlenség. A közösségi médiában ma egyre többet látunk sikeres vállalkozónőket, digitális nomádokat, vezetőket, akik azt üzenik: „Nem kell egy férfi, hogy boldogulj.”
Ez egy erőteljes narratíva, de vajon teljesen független a múlttól? Vagy egyszerűen csak az egykori „jó feleség” szerepének az ellenkezője, és továbbra is egy külső elváráshoz igazodik – csak most a függetlenség a mérce?
Kedvenc példám a „girlboss” kultúra néhány éve azt hirdette, hogy minden nő építsen saját birodalmat, de közben ez újabb megfelelési kényszert hozott létre: ha nem vagy sikeres vállalkozó, akkor nem is vagy elég erős nő.
Testpozitivitás és női szépség – valódi elfogadás vagy új szépségnormák?
A közösségi média egyik legnagyobb forradalma a testpozitivitás és az inkluzivitás mozgalma volt. Egyre több nő dönt úgy, hogy nem akar a férfitekintet elvárásai szerint élni, és vállalja a természetes testét, ráncait, striáit, súlyát.
De itt is felmerül a kérdés: vajon ez teljesen független a régi normáktól? Sok testpozitív tartalom még mindig a külső megjelenés köré épül – csak most más típusú testeket ünneplünk.
Egy plus-size influenszer posztol egy fürdőruhás képet azzal, hogy „én is gyönyörű vagyok” – de vajon nem ugyanazt a játékot játssza, mint a hagyományos szépségideálok, csak most más szabályokkal? Az önelfogadás valódi formája az lenne, ha egyáltalán nem a külső lenne a fókuszban, de a közösségi média algoritmusai ezt nem támogatják.
A szexuális szabadság – önrendelkezés vagy visszacsapó elvárás?
A feminista mozgalmak egyik fontos üzenete, hogy a nők szabadon rendelkezhetnek a testükkel és a szexualitásukkal. Az OnlyFans és más platformok megjelenésével sok nő saját maga kontrollálja, hogy hogyan használja a szexualitását – és ez az elméletben az önrendelkezés egy új szintje.
De tényleg a saját kezünkben van az irányítás? Vagy csak egy újabb módja annak, hogy a nők testük által szerezzék meg a társadalmi figyelmet, amit eddig is a férfiak határoztak meg?
Ha egy influenszer szexi képeket posztol feminista üzenettel: „Ezt magamért csinálom, mert szeretem a testem.” De vajon tényleg saját magáért teszi, vagy azért, mert a lájkok és követők száma ezt igazolja vissza?
Önálló definíció vagy belső ellentmondás?
A közösségi médiában kialakuló női önreprezentációk egyszerre forradalmiak és belső ellentmondásokkal telik:
Új szerepek jelentek meg: a „csak anyának” lenni már nem az egyetlen lehetőség, és egyre több nő vállalja fel az alternatív életstílusokat. Több diverzitás látható: nem csak egyféle szépségideál, egyféle női szerep létezik. A nők egyre inkább saját kezükbe veszik az önkifejezés eszközeit.
Sok új női ideál még mindig a férfiak elvárásaira reagál, csak épp lázadó formában. Az új szerepek is tartalmaznak megfelelési kényszereket: ha nem vagy sikeres, ha nem szereted magad eléggé, ha nem vagy elég feminista – akkor sem vagy elég „jó nő.” A közösségi média torz tükröt mutat: még ha a nők formálják is a saját definícióikat, az algoritmusok és a követők visszajelzései formálják azokat.
Merre tovább?
A kérdés nem az, hogy megszabadulhatunk-e teljesen a múlt narratíváitól – mert azok mindig befolyásolni fognak minket. A lényeg az, hogy felismerjük, milyen elvárások hatnak ránk, és hogy tényleg mi magunk választunk-e egy adott szerepet, vagy csak egy újfajta nyomásnak akarunk megfelelni.
Mit jelent számodra nőként önazonosnak lenni? Valóban független döntéseket hozunk, vagy csak egy újabb trendet követünk?
Influenszerek - felelősség. Csúcstermékek vagy csúcsáldozatok?
Inspiráció vagy belső frusztráció?
Amikor egy önazonos női influenszer követése inkább fájdalmat okoz, mint motivációt
A közösségi média tele van olyan nőkkel, akik önazonosak, sikeresek, hitelesek és példaértékűek. Ők azok, akik élvezik, amit csinálnak, képesek határokat szabni, és olyan életet élnek, amely sokak számára vonzónak tűnik. Mégis, paradox módon, az ő jelenlétük nemcsak inspirációt, hanem kisebbségi érzést, elégtelenséget és frusztrációt is kiválthat másokból.
Ez a jelenség gyakran két szélsőség között mozog:
- Az influenszer úgy érzi, hogy nem tehet róla, hogy mások rosszul érzik magukat a sikere láttán.
- A követő pedig egyre inkább azt érzi, hogy nem elég jó, és az ő élete soha nem lesz olyan, mint amit lát.
De vajon kinek a felelőssége ez az érzés? Hol a határ az egészséges inspiráció és a toxikus összehasonlítás között? Milyen különbségek vannak férfi és női influenszerek megítélésében?
Mi történik a követőben?
Ha egy önazonos, boldog és sikeres női influenszert követünk, kétféle reakció léphet fel:
Egészséges inspiráció – „Ha ő meg tudta csinálni, talán én is meg tudom!” Frusztráció és önkritika – „Miért nem vagyok én is ilyen? Miért érzem magam kevesebbnek?”
A negatív érzések mögött többféle belső mechanizmus állhat:
- Összehasonlítási csapda: „Ha neki ilyen az élete, akkor az enyém miért nem?”
- Félelem a lemaradástól (FOMO): „Mindenki halad, én pedig egy helyben toporgok.”
- Önértékelési problémák: „Ő annyira magabiztos és sikeres, én miért nem érzem magam annak?”
- Korlátozó hiedelmek: „Biztos szerencséje volt, vagy könnyebb dolga volt, mint nekem.”
Ezek az érzések teljesen természetesek, de ha nem kezeljük őket tudatosan, könnyen önsorsrontó spirálhoz vezethetnek, ahol már nem a saját életünk fejlődése motivál, hanem a másik életének irigylése.
Mi történik az influenszerben?
Sokan azt gondolják, hogy a sikeres influenszerek teljesen immúnisak a követőik érzéseire. Azonban egy hiteles, önazonos női influenszer is érezhet bűntudatot, nyomást és korlátokat a szerepéből fakadóan.
- Bűntudat: „Nem akarom, hogy mások rosszul érezzék magukat miattam, de nem hazudhatok a saját életemről.”
- Torz önkép: „Mindenki azt gondolja, hogy tökéletes az életem, de nekem is vannak nehézségeim.”
- Határok meghúzásának nehézsége: „Hol a határ aközött, hogy őszintén megmutatom magam és aközött, hogy túl sokat osztok meg?”
- Túlzott felelősségvállalás: „Ha mások rosszul érzik magukat tőlem, akkor változtatnom kell a tartalmaimon?”
Sokan próbálnak erre reagálni azzal, hogy „valóságosabb” tartalmakat osztanak meg, de még ezek is könnyen eszközzé válhatnak a közösségi médiában: egy „sebezhető” pillanat ugyanúgy brandépítés lehet, mint egy tökéletes outfitfotó.
Felelősség: Kinek a dolga megoldani ezt?
A válasz nem fekete-fehér. Egy influenszer nem felelős mások önbizalmáért, de van felelőssége abban, hogy milyen tartalmakat oszt meg. Egy követő pedig nem hibás azért, mert összehasonlítja magát, de tudatosan dolgozhat azon, hogy ezt másképp kezelje.
Mit tehet az influenszer?
- Átláthatóság: Nem kell minden pillanatot idealizálni, de az őszinteségnek is vannak határai.
- Kiegyensúlyozott üzenetek: Fontos, hogy a siker mellett az oda vezető utat is bemutassa.
- Nem kell mindenki terhét cipelni: Nem az ő felelőssége minden követő lelkiállapota.
Mit tehet a követő?
- Tudatos fogyasztás: Ha egy tartalom rossz érzéseket kelt, nem kötelező nézni.
- Összehasonlítás helyett inspiráció: „Mit tanulhatok tőle?” ahelyett, hogy azt kérdeznéd magadtól „Miért nem vagyok olyan, mint ő?”
- Saját mércék kialakítása: Nem más élete alapján kell meghatározni a saját sikerünket.
Létezik nemi különbség ebben a dinamikában?
A férfi és női influenszerek megítélésében társadalmi különbségek vannak:
- A sikeres férfiakat gyakran pozitív példaként kezelik. „Ő keményen dolgozott érte, jár neki.”
- A sikeres nőket viszont gyakran kettős mércével nézik. „Biztos könnyebb dolga volt.”
A női influenszerekkel szemben gyakrabban jelenik meg irigység és az az érzés, hogy „nekem soha nem lehet ilyen életem”. A férfiak követői általában inkább motiválódnak („Ő elérte, én is elérhetem”), míg a nők követői sokszor leértékelik saját magukat.
Ez persze nem általános érvényű, de a társadalmi elvárások és a nőkre nehezedő többszörös nyomás (külső, karrier, anyaság, párkapcsolat) miatt ez a hatás gyakoribb a női influenszerek körül.
Hogyan léphetünk ki ebből a körből?
Tudatosság a követő részéről
- Engedjük el az összehasonlítási kényszert.
- Legyünk kritikusak azzal kapcsolatban, hogy mit fogyasztunk.
- Vegyük észre, ha egy tartalom rendszeresen rossz érzéseket kelt.
Tudatosság az influenszer részéről
- Nem kell mindig tökéletesnek vagy motiválónak lenni.
- Nyugodtan lehet határokat szabni és nemet mondani a nyomásra.
- Fontos felismerni, hogy nem mindenki érzékeli egyformán a sikert.
Egyéni definíciók keresése
- Mi az, amit valójában el akarunk érni?
- Mi inspirál minket úgy, hogy közben nem érezzük magunkat kevésnek?
- Hogyan tudunk a saját tempónk szerint haladni, anélkül, hogy másokhoz mérnénk magunkat?
Egy női influenszer lehet inspiráló és mégis kiválthat kisebbségi érzést másokban. Ez nem az ő hibája, és nem is kizárólag a követőé. A kérdés az, hogy milyen tudatos lépéseket teszünk, hogy az online tér ne az önértékelésünk csapdája, hanem valódi inspirációs tér legyen.
A szebbik nem - a szépség és a közösségi média
Byung-Chul Han a modern társadalom és a digitális kultúra egyik legélesebb kritikusa, és gondolatai különösen relevánsak a női test tárgyiasítása és a közösségi média által diktált szépségideálok kapcsán. A szép megmentése (Saving Beauty) című művében Han arról ír, hogy a mai világ a simaság esztétikáját kultiválja, ahol a szépség már nem a mélységet vagy az egyediséget hordozza, hanem egy zökkenőmentesen fogyasztható felületet kínál. Ez tökéletesen illeszkedik a közösségi média logikájába, ahol a női test is egy olyan „tárgy” lesz, amelynek nincsenek élei, nincsenek bonyodalmai – csak egy esztétikai élményt kell nyújtania. Az algoritmusok is ezt erősítik: azokat a testeket jutalmazzák, amelyek megfelelnek ennek az egyre homogénebbé váló ideálnak.
Han A kiégés társadalma (The Burnout Society) című könyvében kifejti, hogy a modern ember önmagát kizsákmányoló alannyá vált, és már nincs szükség külső elnyomásra, mert belső kényszerként éli meg az elvárásokat. A női test esetében ez azt jelenti, hogy a nők nemcsak hogy elfogadják a rájuk nehezedő szépségipari nyomást, hanem aktívan részt is vesznek annak fenntartásában – saját maguk menedzselik a testüket, saját magukat tárgyiasítják, mert ez a siker és az elismerés ára. A közösségi média tökéletes terep ehhez: minden egyes poszt egy önként vállalt teljesítmény, amelyet mások validálnak vagy utasítanak el, ezzel még mélyebbre ásva az összehasonlítás és az önkizsákmányolás spirálját.
Han másik fontos műve, Erósz haldoklása (The Agony of Eros), amelyben arról ír, hogy a mai társadalomban az erosz, azaz a valódi, mély kapcsolódás szenved, mert minden viszony piacosítottá válik, és az ember már nem a másik titokzatosságát, másságát keresi, hanem saját maga tükörképét. Ez a gondolat a női test tárgyiasításával is összefügg, hiszen a közösségi médiában a szépség egyre inkább egy önreprodukáló képként létezik: egy influenszer megteremti a saját ideálját, követői másolják azt, és így egy homogén, egyforma szépségideál jön létre, amelyben nincs tér a valódi, egyedi nőiességre.
Végül A rítus eltűnése (The Disappearance of Rituals) című művében Han kifejti, hogy a modern korban az élet rituális struktúrái eltűnnek, és helyüket a digitális láthatóság uralja. A női test tárgyiasítása ebből a szempontból nem más, mint egy végtelen performansz, amelyben az én folyamatosan látható akar lenni, mert a figyelem az egyetlen valuta. A közösségi média platformjai ezt kihasználják, és a női testet egy folyamatosan fogyasztható és újratermelhető termékké változtatják – de a valódi nőiesség épp abban rejlene, hogy nem redukálható egy képpé vagy egy like-okkal mért esztétikai objektummá. Han gondolatai arra figyelmeztetnek, hogy a szépség nem puszta vizualitás, hanem egy belső minőség, amelyet a digitális tér folyamatosan kiszorít a „tetszés” és „fogyaszthatóság” logikája miatt.
A női test tárgyiasítása és a nőiesség – hogyan kapcsolódnak?
A női test tárgyiasítása (objectification) azt jelenti, amikor a női testet egyéni identitástól, személyiségtől és belső értékektől függetlenül kezelik, pusztán vizuális vagy fogyasztói élményként tekintenek rá. Ez történhet a média, a reklámok, a divatipar, a filmek és természetesen a közösségi média által is.
Ez a tárgyiasítás közvetlen kapcsolatban áll a nőiességgel, mert a társadalom hosszú időn át a nőiességet főként a külső megjelenés és szexuális vonzerő mentén határozta meg. A közösségi média pedig ezt az évszázados mintát nemcsak továbbvitte, hanem az algoritmusok és a lájkok mechanizmusával még tovább erősítette.
Hogyan történik a női test tárgyiasítása a közösségi médiában?
Szépség, mint elvárás
A közösségi média egy olyan tér, ahol a női test folyamatosan értékelés alatt áll. A „tökéletes” testet és arcot mutató képek nagyobb elérést kapnak, több lájkot gyűjtenek, és az algoritmusok előnyben részesítik őket. Ez azt üzeni: a nő értéke a külsejében rejlik.
A test részletekre bontása
A tárgyiasítás egyik kulcseleme, hogy a női testet nem egészként kezelik, hanem egyes részeit (lábak, fenék, dekoltázs) kiemelve, mintha különálló „termékek” lennének. Az ilyen tartalmak megerősítik azt az üzenetet, hogy a női test egy vizuális élmény, nem egy személyé.
A szexualitás mint kötelező elem
A „hot girl summer” típusú trendek, a provokatív pózok és a mesterségesen felnagyított szexualitás egyre gyakoribbak a közösségi médiában. Míg a férfiak jelenléte a térben gyakran szakmai, intellektuális vagy teljesítményalapú, addig a nőket gyakran vizuálisan kell „eladniuk” magukat, hogy figyelmet kapjanak.
Az önkéntes tárgyiasítás
Sokan azt mondják, hogy ha egy nő szexi tartalmakat oszt meg, az az ő döntése, tehát nem tárgyiasítás. A probléma viszont az, hogy a közösségi média struktúrája jutalmazza ezt a fajta önábrázolást. Ez felveti a kérdést: tényleg teljesen szabad döntés ez, vagy egy algoritmikus kényszer?
Miért problémás a tárgyiasítás a nőiesség szempontjából?
A nőiesség beszűkül egy vizuális normára
A nőiesség sokkal több, mint egy adott testkép, de a tárgyiasítás miatt a nőiesség jelentése gyakran egyenlővé válik a „szexuális vonzerővel”. A közösségi média kevésbé emeli ki azokat a nőiességformákat, amelyek nem vizuálisak: az intelligenciát, az érzékenységet, a kreativitást, a bölcsességet.
Az önértékelés külső megerősítéshez kötődik
Ha egy női test tárgyként van kezelve, az azt üzeni, hogy az értéked attól függ, mennyire tartanak kívánatosnak mások. Ez hosszú távon ahhoz vezethet, hogy a nők önértékelése külső visszajelzésekre épül – lájkokra, kommentekre, követőszámokra.
A férfi és női önábrázolás közti szakadék mélyül
A férfiakat a közösségi médiában gyakrabban látjuk szakértőként, kreatív elmeként, humoros karakterként vagy gondolkodóként. A nőket ezzel szemben gyakran testük és szépségük révén látják és láttatják. Ez tovább mélyíti azt az évszázados mintát, amelyben a férfi a cselekvő, a nő a látvány.
A női test mindig „közös ügy” marad
A tárgyiasítás azt is eredményezi, hogy a női test mindig közbeszéd tárgya lesz – hogy mit lehet megmutatni, mit nem, hogyan nézzen ki, és milyen normáknak feleljen meg. A férfi testnél ez az elvárás sokkal lazább, és nem állandó figyelem tárgya.
Hogyan léphetünk ki a tárgyiasítás ördögi köréből?
Nők egyéni szintjén:
Tudatos tartalomfogyasztás: Kérdezd meg magadtól, hogy milyen tartalmakat követsz, és milyen érzéseket váltanak ki belőled. Alternatív nőiességformák támogatása: Kövesd azokat a nőket, akik többféleképpen jelenítik meg a nőiességet, nem csak vizuális aspektusból. Önálló narratíva kialakítása: Kérdezd meg magadtól: „Én mit tartok nőiesnek, függetlenül attól, amit a média mutat?”
Társadalmi szinten:
A női teljesítmények előtérbe helyezése: Ha egy nő sikeres valamiben, ne csak az alapján ítéljük meg, hogy „hogy néz ki”, hanem hogy mit tett le az asztalra. Kritikus hozzáállás a szépségipar manipulációjához: A szépségipar folyamatosan azt sulykolja, hogy „nem vagy elég”, és mindig van egy új termék, ami „jobbá” tehet. A férfi és női reprezentáció közötti egyensúly megteremtése: A közösségi médiában fontos, hogy több nő jelenjen meg nem csak esztétikai, hanem intellektuális és szakmai szerepben is.
A női test birtoklása helyett vissza kell venni a narratívát
A nőiesség nem egy vizuális termék. A közösségi média azonban folyamatosan arra kényszerít, hogy a női test tárgyiasítása és a nőiesség egybemosódjon. A valódi kérdés tehát nem az, hogy „joga van-e egy nőnek a testével azt csinálni, amit akar”, hanem az, hogy mennyire szabad döntés az, ha a társadalmi és online struktúrák ezt az egyetlen járható útként kínálják fel?